plágiumról a bollywoodi filmzenékben
A világ legnagyobb filmipara, Bollywood évente 1500–2000 filmet készít. Az indiai Mumbaiban összpontosuló filmgyártás alkotásai elsősorban az indiai közönség számára készülnek. Ahogy a név is sugallja – amely a város korábbi elnevezésének (Bombay) és az amerikai filmiparnak (Hollywood) az összevonásából született –, sokan nem csupán Hollywood indiai megfelelőjeként tekintenek Bollywoodra, hanem annak olcsóbb változataként vagy másolataként. Bár a bollywoodi filmek alapvetően különböznek a hollywoodi produkcióktól, ez a kritika nem alaptalan; valóban számos olyan bollywoodi film akad, amelyet amerikai alkotások ihlettek, vagy amelyeket egyenesen lemásoltak azokból. Ez a blog azokra a dalokra összpontosít, amelyeket nyugati forrásokból vettek át.
Először a plagizálás jelenségéről, annak történetéről, majd a plágium okairól és következményeiről fogok írni. Különös hangsúlyt fektetek a 90-es évekre, mivel ez az évtized különösen érdekes.
Először is felmerülhet a kérdés, hogy miért ennyire nagy számban találhatóak nyugatról lemásolt dalok. Namármost, Hollywooddal ellentétben Bollywoodnak nem célja, hogy világpiacra termeljen, ezért a filmeket többnyire csak az indiaiak vagy a diaszpórában élők nézik. A filmek túlnyomórészt hindi nyelven készülnek, ami még mindig 500 millió embert jelent világszerte, és a 2011-es népszámlálás szerint az indiai lakosság körülbelül 60%-át. Bollywood csak a 90-es években kezdte el bevonni a diaszpórát és a nem indiai embereket. Ez azt jelenti, hogy teljesen el volt szeparálva ez a piac a világpiactól, hiszen nemcsak az indiaiak (nagyrészt) nem néztek nyugati tartalmakat, se nem a nyugatiak nem tudtak a sokszor oly egyértelmű, egy az egyben lemásolt dalokról. Ebből az apropóból hallgassunk is meg egy dalt a 90-es évekből.
Azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez Toto Cutugno „L’italiano” című dalának másolata. Ez a dal volt az első, amelynél észrevettem, hogy egy másolat, és nagy hatást gyakorolt rám. Elkezdett lenyűgözni, hogy az indiaiak hogyan tudták évtizedeken át nyugati dalokat másolni anélkül, hogy bármilyen díjat fizettek volna, vagy peres ügybe kerültek volna a szerzői jogok megsértése miatt. Az interneten számos olyan oldal található, mint például a copycatlist.com, amelyek a plágiumok gyűjtésével foglalkoznak, és több jogi disszertációt is találtam, amelyek azt kifogásolják, milyen képet romboló ez a jelenség. Ami engem mindezekkel ellentétben foglalkoztat ebben a kérdésben és amiért ezt a cikket írom, az az, hogy eltekintve attól a ténytől, hogy ezek a számtalan dalok mind plágiumok, sok közülük valójában jó dal, remekmű, amely akár jobb is, mint az eredeti. (Félreértés ne essék, attól még ez ugyanúgy plágium és büntetendő!) Ha például ezt a dalt alaposabban megvizsgáljuk, a dallam szép tükörszerű szerkezetét fedezhetjük fel. A második versszakot maguk adták hozzá, csupán a refrén és a közjáték (itt a 2. zenei rész) dallamát másolták át külön-külön.
Nézzük tehát, hogyan alakult ki a történelem során a dalok lemásolásának gyakorlata Bollywoodban. Ezzel kapcsolatban felvetettem a kérdést, hogy miért vonzza annyira az indiai kultúrát a nyugati zene, miközben saját dalkultúrájuk van és az indiai klasszikus zenének is nagy hagyománya van.
Mint mindenki tudja, India a 17. századtól 1947-ig a Brit Birodalom gyarmata volt. A britek elhozták kultúrájukat Indiába, azonban az indiaiaknak többnyire nem volt szabad részt venni ezeken a zenei vagy kulturális rendezvényeken. A nyugati tánczene: keringő, polka, rumba, tangó, jazz – mindebből a jazz a legprominensebb és a bollywoodi zene szempontjából legfontosabb – a modernitás és a szabadság szimbólumává vált.
A némafilmek megjelenése után az indiaiak is megismerkedtek ezekkel a filmekkel; Indiában például nagy rajongói klubja volt Charlie Chaplinnek. Az indiaiak azonban saját filmeket is akartak forgatni, így 1913-ban készült el az első indiai film, Raja Harishchandra címmel. A fiatal producerek elkezdték beépíteni a társadalmi élet és az indiai kultúra elemeit a filmekbe, mások pedig új ötleteket hoztak a világ minden tájáról. A közönség különösen nagyra értékelte, amikor az indiai színészek nyugati történeteket utánoztak és a nagy képernyőn adták elő azokat. A helyszínen használt kísérőhangszerek is indiai és nyugati hangszerek keverékét alkották, így a zene sem volt kizárólag hazai jellegű.
Az első indiai hangosfilmben, az 1931-es „Alam Ara”-ban összesen 7 dal szerepelt, melyeket a színész-énekes tabla és harmonium kíséretével adott elő. Tehát ez 100%-ban indiai zene volt. Fontos még megemlíteni, hogy 1935-ben már technikailag lehetségessé vált a hang és a kép külön rögzítése, így a színész-énekes modell lassan eltűnt, és a dalokat szinkronizálva, azaz “lyp-sync”-kel adták elő. Ez azt jelenti, hogy a dalt valójában egy hivatásos zenész adja elő, a színész pedig a videón utánozza a dal szövegét. A külön hangfelvétel még fontosabb következménye, hogy ezáltal lehetővé vált a dalok nagyobb és összetettebb zenekari hangszerelése.
Az 1940-es években, a függetlenség előtti korszakban sokan vándoroltak be Bombaybe, mivel a város akkoriban meglehetősen liberális légkörrel rendelkezett. Különböző társadalmi és kulturális háttérrel rendelkező írók, költők és zenészek érkeztek ide, akik később Bollywoodban dolgoztak, és ezáltal Bollywood bizonyos mértékű sokszínűségre tett szert. A zenei stílus sem korlátozódott kizárólag a hindusztáni klasszikus zenére, hanem magában foglalta a népzenét, a karnatikus (vagyis dél-indiai) zenét és a nyugati zenét is. Az egyik első nyugati dal Bollywoodban C. Ramchandra 1947-es „Aana meri jaan Sunday ke Sunday” című száma volt. Ez egy Benny Goodman által ihletett, jazz stílusú dal.
Egy felettébb vidám dal, és ahogyan a videón is látható, van benne egy utalás Charlie Chaplinre is. Felmerül tehát a kérdés, hogy C. Ramchandra hogyan írhatta meg ezt a dalt. Hiszen indiai klasszikus zenét tanult, hogyan tudott ilyen nyugati jellegű dalt írni?
A válasz az, hogy valójában nem ő írta ezt a dalt! Vagyis, csak részben. C. Ramchandra ugyanis sokat kísérletezett ezekkel a nyugati dalokkal. Valóban egy zseni volt.
Azonban Bollywoodban egy dal megszületése nem kizárólag egy személytől függ. Van ugyan egy főnök, az úgynevezett zenei rendező (music director), aki legtöbbször írja a dalt. De a hangszerelő (arranger) az a személy, akit – bár szinte soha nem említenek a film előtt vagy után – döntő szerepet játszik a dal elkészítésében. Ő gondoskodik például a zenészekről, a hangszerelésről és a harmóniákról.
Így például a goai zenészek fontos szerepet játszottak a nyugati zene bollywoodi elterjedésében. Az „Aana meri jaan Sunday ke Sunday” című dal egy jazz-dal. A nagyvárosokban már a 20-as évektől voltak jazzklubok, ahol fehér, túlnyomórészt amerikai jazzzenészek játszottak, akik az Egyesült Államokban tapasztalt diszkrimináció elől menekülve Indiában turnéztak. Ezenkívül a goai zenészek különböző klubokban, éttermekben és táncklubokban is felléptek. A goai portugál enklávé miatt ott egy egyházközpontú iskolarendszer működött, így a goai emberek ismerték a nyugati zenei stílust és kottázást. Ezzel szemben Indiában a legtöbb zenész hallás után játszott, noha néhányan ismerték a sargam kottázást az indiai klasszikus zene esetében. A goai zenészek fokozatosan utat találtak Bollywoodba, és a legnagyobb nevek fontos hangszerelőivé váltak: példaként említeném Antonio Vazt C. Ramchandra mellett, Sebastian D’Souzát Shankar-Jaikishan mellett, valamint Antonio Gonsalvest Pyarelal mellett. Ezek a goai zenészek nyugati harmóniát és új ritmust hoztak a zenébe, emellett a filmzene felvételein is improvizáltak. Még a zenei rendezőket is megtanították nyugati hangszereken játszani.
C. Ramchandra and Co. (ha nevezhetem így ezt az együttműködést) nyugati dallamokkal kísérleteztek, és sok maradandó alkotást hoztak létre. C. Ramchandra tehetséges és nagyszerű, mindenekelőtt pedig kíváncsi zenész volt.
Aki szintén fontos szerepet játszott a nyugati hangszerek elterjedésében, az Naushad Ali, aki 1952-ben először alkalmazott egy 100 fős zenekart egy filmzene elkészítéséhez. Ő azonban tisztán indiai zenét komponált. Így a vegyes hangzásideál mellett a nyugati kottaírást is elterjesztette Bollywoodban. Ez a 100 fős zenekar etalonná vált, amely csak a 90-es években tűnt el a szintetizátorok megjelenése miatt.
Az első plagizált dalt nem lehet pontosan azonosítani. Érdemes megjegyezni, hogy a dalokat a kezdetektől fogva nem csupán jazz-, rock- vagy bármilyen más stílusban írták, hanem újra és újra fel lehetett ismerni egy dallamot részben vagy teljes egészében. Tehát ha a bollywoodi filmekben szereplő nyugati dalfeldolgozásokról beszélünk, úgy becsülném, hogy a dalok több mint 90%-a ihletett vagy lemásolt.
A plágiumnak tehát több formája van: vannak ugyan olyan dalok, amelyeket szó szerint lemásoltak, de kezdetben túlnyomórészt ihletett dalok voltak. A legtöbb dal a tiszta ihlet és a pontos másolás között helyezkedik el, ahol a harmónia lényege és szerkezete megmaradt, és a dalokat kis változtatásokkal és más hangszereléssel adják elő. Vannak olyan példák is, ahol a refrén ugyanaz marad, és egy új dallamot írnak egy másik versszakhoz. Véleményem szerint a másolt változatokban a nyugati dalokban leginkább a hangszerelés és az énektechnikában való eltérés fedezhető fel.
Eredeti kérdésünk az volt, hogy az indiaiak miért használták egyre gyakrabban a nyugati zenét Bollywoodban, annak ellenére, hogy évezredes zenei hagyományokkal rendelkeznek. Gyakorlati szempontból ez a filmipar bevételeinek kérdése. A közönség kedvelte ezeket a nyugati dalokat, főleg azért, mert az indiaiak fejében a Nyugat leginkább a kultúra hiányával társult. Így a nyugati zenei kísérettel előadott dalokban gyakran található szexuális tartalom. Erre tökéletes példa a „Babuji dheere chalnaa”, amely az egyik első „item song”.
Nem könnyű felismerni, de ez a dal a népszerű „Quizas, quizas, quizas” (Perhaps, perhaps, perhaps, Doris Day) című dal nagyon kreatív másolata. Az indiai dal annyira népszerű volt, hogy sokan csak azért mentek moziba, hogy azt meghallgathassák.
A függetlenség kikiáltása óta a gazdaságot védték, így csak korlátozott mértékben jutottak be külföldi technológiák. A 90-es évek azért érdekesek, mert a globalizáció és az új technológiák hirtelen elérték Indiát.
Természetesen voltak már előzményei ennek a történetnek. 1970-ben egy ahmedabadi egyetemen mutatták be a szintetizátort, amely lassan utat talált a filmiparba. Ami azonban nagyon nagy hatással volt Bollywoodra, az a diszkó volt. A nagyvárosokban a 70-es évek végétől voltak diszkók. Bár Amerikában a diszkó már a 80-as években hanyatlásnak indult, Indiában a diszkó-őrület éppen akkor kezdődött.
Az indiai modernizációval párhuzamosan a filmzene is tükrözte ezt az új fejleményt, és egyre nagyobb mértékben használtak elektronikus hangszereket, valamint hang- és fényeffektusokat. A diszkó a fiatalságot és a liberalizációt ötvözte. A diszkózenének hozzáférhetősége sokrétű együttműködéseket ösztönzött a zeneszerzők és a technikusok között, és erősítette kreatív hozzájárulásukat. A nyugati zenével és technológiával jól ismerős zenekari zenészek a mozgalom fontos résztvevőivé váltak. Úgy tűnik, mintha a történelem megismétlődött volna. Az 1940-es években a jazz, most pedig a diszkó.
E fejlődés egyik fontos mérföldköve az 1982-es Disco Dancer című film, amelyben Bappi Lahiri híres dalai hallhatók, mint például a Jimmy, Jimmy, Aaja, Aaja, amely szintén erősen merített az Ottawan „T’es ok” című dalából. Ezenkívül még egy dal szerepel a filmzenealbumon, amely plágiumnak tekinthető: The Buggles: Video Killed the Radio Star – Koi yahan ae nache nache.
A következőkben összegyűjtöttem a legfontosabb okokat, amelyek miatt a plágium jelensége ennyire elterjedt Bollywoodban.
Röviden szólva: sokkal könnyebb lemásolni az egészet, mint valami hasonlót létrehozni.
Mint már korábban említettem, az indiaiak nem sokat tudnak a nyugati zeneelméletről. Így biztonságosabb lemásolni, ha valami hasonlóra vágyik az ember.
Így egy tehetségtelen zenész is híressé válhat. Ez emellett biztonsági kérdés is, hiszen a filmiparban a kezdők másolt dalokkal biztosítják maguknak a helyüket. Így történt például a „Mann” (1999) című film esetében, amely a Sanjeev-Darshan zeneszerzőpáros debütáló albuma volt. A 8 dalból 6-ot másoltak le. A „L’italiano” című dalt már korábban bemutattam. Ami azonban az egész témában a legérdekesebbnek tűnik, az az, hogy ez a dalmásolás jelensége nem csak a tehetségteleneket és a kezdőket érinti, hanem a legnagyobb neveket is! A legismertebb dalok valójában másolatok, ahogyan később kiderült számomra is (pl. „Jab tak hai jaan” a Sholay-ból – Googoosh Jomeh, „Mehbooba Mehbooba” a Sholay-ból – Say you love me, Demis Roussos, vagy a “Yeh hai Bombay meri jaan “– Oh my darling Clementine).
Az indiai jogrendszer is hibás, hogy ezeket a szerzői jogi bűncselekményeket alacsony prioritással kezelik a bíróságokon, és legtöbbször nem is üldözik őket. Az állam úgy mondhatni szabad kezet ad a szórakoztatóiparnak, mivel ez a zene mindenkit elkápráztat. De nem mindenkinek tetszik és tetszett ez a fajta zene. 1952-ben az információs és műsorszolgáltatási miniszter rövid időre betiltotta a filmzenét a nemzeti rádióban azzal a céllal, hogy népszerűsítse a hindusztáni klasszikus zenét.
Emellett mindig a zenei rendezőtől függ, hogy inkább klasszikus stílusban komponál-e, vagy nyugati zenét másol. A pénzügyi siker miatt azonban szinte nem volt olyan zenei rendező, aki kizárólag indiai zenét írt volna.
Az állam alig nyújt pénzügyi támogatást Bollywoodnak, miközben inkább a művészfilmeket népszerűsíti.
A zenészeket sem fizetik jól, és a szerződések sem igazán kedvezőek. A lemezkiadók filmenként kötnek szerződéseket, és a díjazást legtöbbször nem határozzák meg előre, hanem az a film sikerétől függ. Ráadásul minden szerzői jog a kiadónál van, így a zenészek egyáltalán nem kapnak további bevételt az adott filmzene sikerét követően. A lemezkiadó előírja, milyen célra kell zenét írni, és mennyi idő áll rendelkezésre a zene elkészítésére. Általánosságban elmondható, hogy a kreativitást egyáltalán nem ösztönzik.
Mint már említettem, nagyon egyszerű volt zenét másolni, mivel a világ a 90-es évekig nem igazán tudott sokat Bollywoodról. Ez azonban nem csak a globalizált világot lepte meg, miután kiderült, hogy hány dal másolat, hanem magát az indiai közönséget is! Van egy vicces történet arról, amikor 2020-ban egy izraeli férfi érmet nyert egy japán sportversenyen, és elhangzott a himnusz. Ekkor a szurkolópadon ülő indiaiak rájöttek, hogy egy újabb dalt plagizáltak. (Mera mulk mera desh (Diljale) – izraeli himnusz) Nyilvánvaló tehát, hogy amíg a közönség megengedi a zenészeknek, és hallgatja ezeket a másolt dalokat, addig a bollywoodi zeneiparban lesznek plágiumok. Egy másik döntő ok az, hogy azok, akiket lemásoltak – és akik ezt még tudták is –, korábban viszonylag szabadszelleműek voltak. Így a bollywoodi zenészek nemcsak nyugati dalokat, hanem például dél-indiai és pakisztáni dalokat is lemásoltak. Egy példa erre a „Tujhe Yaad Na Meri Aayi ” (Kuch kuch hota hai, 1998) című dal, amely állítólag egy pandzsábi dalra hasonlít. Egy másik példa Nusrat Fateh Ali Khan dalai, egy híres pakisztáni zenészé, akit a 90-es évek zenei rendezői – leginkább Anu Malik – gyakran plagizáltak. Anu Malik egyszer egy interjúban azt mondta, hogy Khan zenéjének nagy rajongója, és ezért másolja a dallamait. A jelentések szerint azonban Khan meglehetősen felháborodott, amikor Malik az Auzaar (1997) című filmben a spirituális „Allah Hoo, Allah Hoo” dallamot „I Love You, I Love You”-ra változtatta.
Khan így nyilatkozott: „Legalább a vallási dalaimat tisztelnie kellene.”
Ezzel eljutunk a következő kérdéshez, nevezetesen a mentalitáshoz. Ázsia ezen részén az emberek láthatóan másképp gondolkodnak a szerzői jogokról, mint nyugaton. Leggyakrabban azért másolják le az adott dalt, mert tetszik a producernek, a rendezőnek stb. Így született meg a „Mehbooba Mehbooba” című dal a Sholay című filmhez. A film rendezője, Ramesh Sippy, egyszer Londonban járt egy Roussos-koncerten. A felesége megkérte, hogy vegye fel ezt a dalt a Sholay filmzenéjébe. Természetesen számos dalt azért másoltak le, mert valakinek tetszett, és ezért egyszerűen ellopták. A hindi filmiparban teljesen bevett gyakorlat, hogy a saját régi, kevésbé ismert dallamokat újra felhasználják a filmekben. A bollywoodi filmzeneszerzők egyik mottója: „there is no copyright in ideas”, vagyis a szerzői jogok nem léteznek, ha valaki valami kreatívat alkot. Erre egy érdekes példa ismét Anu Malik, a 90-es évek „plágiumkirálya”. A „Hai mera dil” (Josh, 2000) című dalához még két dalt is felhasznált: először a „Sealed with a kiss” (The Four Voices, 1960 / Bryan Hyland-feldolgozás, 1962) elejét halljuk, majd a „Djobi djoba” (Gypsy Kings, 1982) elejét. Mindkét dallam azonban másképp folytatódik. Tehát ez egy különösen ügyes keverék a két dallamból.
Maga Anu Malik egy interjúban így nyilatkozott: „Inspirált zenei rendező vagyok. Soha nem másolnék le egy egész dalt. Az tehetség hiányát jelentené.” Nem tudom, valóban nem másolt-e le semmit, de ehhez bemutatok egy részletet egy C. Ramchandra-val készült interjúból. Ebből látható, hogy sem a riporter, sem C. Ramchandra nem veszi komolyan a dalmásolás kérdését.
A videón 13:27-től látható a következő beszélgetés:
- Ramchandra úr, most egy új kérdést teszek fel: Ön is lopott valaha nyugati zenét?
- Igen, van egy dal… nos, többször is ihletet kaptam, több dalom is van, amelyeket nyugati zene ihletett, de soha nem loptam el az egészet. Van azonban egy dal, amit nem tudtam semmivel gazdagítani, ezért elloptam.
- Kérem, énekelje el ezt a dalt. Nincs sok időnk, még több kérdésről fogunk beszélni, kérem, adjon elő egy nyugati eredetű dalt.
Volt egy dal, ősszel történt, foltot hagyott a becsületemen, de hajlandó vagyok elfogadni, máskor nem fog megtörténni velem.
…
(- Már nem emlékszem a versszakra...)
De amikor a dolog valóban komollyá válik, az az a pillanat, amikor a lemásolt dalokért díjakat osztanak ki. Indiában megrendezésre kerül a Filmfare Awards, ahol különböző díjakat adnak át filmeknek és daloknak. Három példát hoztam fel a 90-es évek nagyon fontos és sikeres filmjeiből. Az első a Saajan (1991). Nadeem-Shravan elnyerte a Filmfare-díjat a legjobb zenei rendező kategóriában a filmzeneért, és a filmzene jelenleg az 5. helyen áll a Planet Bollywood által összeállított, minden idők 100 legjobb bollywoodi filmzenéje közül. A filmzenealbumon két dal található, amelyet lemásoltak, nevezetesen a „Milte hai pehli baar” – „Solitude Standing” (Suzanne Vega) és a „Bahut pyaar karte hain” – „Bohat khubsurat hai mera sanam” (Mehdi Hassan). Egy gyönyörű ghazal, amelynek szövege is hasonló.
A második példa a Maine Pyar Kiya (1989) című film. Raamlaxman ezért elnyerte a Filmfare-díjat a legjobb zenei rendező kategóriában. Az „Aate Jaate Hanste Gaate” című dal egy az egyben lemásolja Stevie Wonder „I just called to say I love you” című számát. De ezután lesz igazán érdekes: az „Aaya Mausam Dosti Ka” című dalban van egy gitárriff, amely bevezetőként és közbejátszásként szolgál. Ez a Baltimora „Tarzan Boy” című dalában hallható „millenial whoop”-ból származik. Az „Mere Rang Mein Rangne Wali” című dal elejét pedig az Europe zenekar „The Final Countdown” című dala ihlette. A dallam Francis Lai „Theme from Love Story” című dalára is hasonlít. Még magam is felfedeztem egyet a „Maine Pyaar Kiya” című dalban: a dallam kezdete erősen hasonlít a „Hum toh tere aashiq hai” című indiai dalra (Farz, 1967). De leginkább az a tény lepett meg, hogy még a „Tujhe dekha toh yeh jaana sanam” (DDLJ, 1995) című dal is az 1990-es „Tujuh kata cinta” (előadó: Ashraff) indonéz dal másolata. Ha egy híres bollywoodi filmet kellene említenem, az a DDLJ lenne. A filmzene elnyerte a Filmfare-díjat a legjobb zenei rendező kategóriában Jatin-Lalit számára.
Összefoglalásként elmondható, hogy az egész rendszer a másoláson alapul. Kevés az idő, kevés a pénz, így szinte elvárás, hogy a dalokat plagizálják.
A filmrendezők, írók, költők, festők vagy zenészek nem tudnak saját, független ötleteiken dolgozni, mert rengeteg cenzúra van.
A probléma az, hogy ha az iparágban mindenki plagizál, az olyan környezetet teremt, ahol a kreativitás megfagy. Ez egy ördögi kör: mivel az úttörők már lemásolták őket, az utánuk jövők nem tudnak tőlük tanulni.
Régen természetesen nem volt internet, így nagy munkát igényelt azoknak a különböző daloknak a felkutatása, amelyeket később lemásoltak. Manapság az internetnek köszönhetően ez sokkal egyszerűbb, ezért ez a jelenség egyre gyakrabban figyelhető meg.
Természetesen manapság számos bírósági ügy is folyik, így az iparág évente hatalmas összegeket veszít a plágium miatt.
A jövőben továbbra is nagy problémát jelent, hogy szinte nincs utódgeneráció. Indiában nagyon drága a zene tanulása, és főleg az iskolákban nem igazán tanítják. Általános vélekedés, hogy csak keveseknek, akiknek szerencséjük van, sikerül jobb zenészekké válniuk. Ezért a legtöbbjük MBA- vagy építészmérnöki diplomát szeretne szerezni. A filmek közönsége tehát keveset ért a zenéhez, így a bollywoodi zenészek nem csak olcsó zenét tudnak eladni, hanem a közönség is inkább az olcsó zenét részesíti előnyben, mind a zenei minőség, mind az ár tekintetében.
Természetesen Indiában is sok olyan zenész van, aki jó és értékes zenét komponál, és ezért elismerést is kap. Azonban az ilyen független és hiteles zene sem széles körben elterjedt, sem pedig nagyobb platformon nem kerül bemutatásra, és ennek két oka van: a) kevesebb közönség, b) kevesebb pénz. Valami hasonló történt az 1990-es években az Indipop esetében is. A globalizáció hatására Indiában elkezdett kialakulni egy önálló zeneipar. Kezdetben ezek a független zenészek ingyen játszathatták dalaikat a tévében. Az Indipop hihetetlen sikert aratott, de néhány év alatt az egész fejlődés megtorpant, és úgy tűnt, az Indipop teljesen eltűnt. Egyéb tényezők mellett ebben Bollywood is felelős. Rahul Ram szavaival élve: „Bollywood egy hatalmas szörnyeteg, amely mindent felfal”. Ha új trend jelenik meg a piacon, Bollywood azt saját céljaira használja fel. Így a filmipar részben lehetetlenné tette a zenészek számára, hogy kizárólag az Indipopból keressenek pénzt, majd elkezdte az Indipop-művészeket playback-énekesekként szerződtetni. Így nyerte meg az iparág olyan zenészeket, mint Sonu Nigam stb. De ez már egy másik történet.